Szorongás és evolúció (megjelent: eConsilium, 2014. augusztus 6.) 
Bíró László, pszichológus – Nyírő Gyula Kórház – OPAI III. sz. Pszichiátria, Budapest

ABSZTRAKT: Az evolúciós pszichológiai megközelítés szerint a szorongás hasznos stratégia túlélésünk szempontjából mind az egyén, mind pedig a csoport szintjén.

A Cosmides, Tooby, Buss, Barkow nevével fémjelzett evolúciós pszichológia az 1990-es években vált a modern pszichológia tudományának legfiatalabb, paradigmateremtő iskolájává. Alapfelvetése szerint a genetikai alappal rendelkező pszichológiai mechanizmusok is a természetes kiválasztódás évmilliói során nyerték el mai formájukat, és a túlélés illetve szaporodás szempontjából hasznosnak bizonyultak. Utóbbi megállapítás különösen izgalmas a jelentős szenvedéssel járó pszichiátriai rendellenességre nézve. Miért lenne hasznos a szinte valamennyi pszichiátriai kórképben kimutatható szorongás? Az egyesült államokbeli lakosság közel 30 %-a szenved életében legalább egyszer szorongásos zavaroktól[1], de a fájdalom nem minősít hasznavehetetlennek egy pszichés mechanizmust az evolúció szempontjából. Miért is maradt fent a szorongásunk az évmilliók során, ha ennyire fáj?

A szorongásos kórképek, elsősorban a generalizált szorongásos zavar (GAD) tematikájában körvonalazódott egy evolúciós elmélet. Bateson, Brilot és Nettle (2011) a szorongást egy viselkedéses és fiziológiai magatartás-készletnek, stratégiának tekintik: az egyén szintjén a lehetséges veszély vagy vészhelyzet észlelése, értékelése és elhárítása a szorongás funkciója[2]. A feltevés szerint a szubhumán és humán szinten is hasonlóan működő szorongásos viselkedés jól megfigyelhető az alábbi helyzetben. Mi zörög a bokorban? Az arra haladónak el kell döntenie, vajon csak a szél játszadozik a bokor ágaival, vagy pl. egy tigris áll lesben. Az észlelő kritériumrendszert állít fel a fenti – életbevágó – kérdés megítéléséhez. A kritérium létrehoz egy küszöbértéket. E küszöbérték alatt a bokorbeli zaj csak szélsusogás lesz, a küszöbérték felett pedig tigris. Előző esetben az észlelő nem riadóztatja magát és erőforrásait, utóbbi esetben bekapcsolódik a megküzdés, elhárítás számos lehetősége. Ideális esetben a szenzoros érzékelés pontosan meghatározná az észlelt zajt, de a valóságban ez nincs így, hiszen a tigrisek gyakorta alacsonyabb zajt csapnak, mint a susogó szél. Ezért az észlelt jel erősségének mindig két, egymással átfedést is mutató tartománya lesz: a hiba és a téves riasztás tartományai. Ideális helyett tehát optimális küszöbértékről beszélhetünk ahhoz, hogy az egyén életben maradjon, azaz bizonyos mennyiségű téves riasztás mellett teljesen kiküszöbölje a hibázás lehetőségét. A téves riasztás ugyanis alacsony „költséggel” jár, a bekapcsolt veszélyelhárítás elvesz ugyan energiát, de az észlelő életben marad. A hibázás viszont fatális lehet, s az észlelő halálával is járhat, ez magas „költség”.

Az evolúciós pszichológiai megközelítés szerint – főleg a generalizált szorongásos zavarban szenvedők esetében – ez a küszöbérték túl alacsonyan található. Más szóval, a riasztó túlságosan gyakran kapcsol be, ez már viszont roppant energiaigényes. Megint más szóval, az egyén a környezetéből érkező szinte valamennyi ingert, jelzést veszélyesnek ítél meg. A leggyakoribb GAD tünetek – pl. feszültség, alvási problémák, gyenge koncentráció – összhangban és arányban vannak az egyén rendelkezésére álló erőforrások túl gyakori és téves megítélésen alapuló elhasználódásával.

Eddig egyéni helyzeteket vizsgáltunk, azonban Price (2003) szerint az emberi társadalmak fejlődésével egyéni észlelők helyett inkább csoportok vívnak meg a túlélésért[3]. E harcban mind a szorongásnak, mind pedig a vele igen gyakran előforduló depressziónak kulcsszerepük van az evolúciós megközelítés alapján. A depresszió lefolyásával a párharcban vesztes feladja ambícióját, hogy megtartsa addigi helyzetét, visszavonul és elfogadja az alacsonyabb pozíciót a saját csoporton belül. A szorongás ezzel egy időben megbékélteti a vesztest a legyőzőjével, hiszen védelmet – paradox módon – legyőzőjétől remélhet a jövőben, legyőzője lesz a biztonság forrása a saját csoportján belül. Azok a csoportok, amelyekben a legyőzöttek megbékélnek mind magukkal, mind pedig legyőzőjükkel, elkerülik a belső forrongások által szétfeszített csoport sorsát. Azaz, eredményesebben harcolhatnak azon csoportokkal, amelyekben a belső mozgások túl dinamikusak, amelyekben győztes és vesztes nem békéltek meg egymással. A szorongásnak tehát csoportszintű evolúciós haszna is van: az így működő csoportok legyőzhetik az ellentétektől szétfeszülő más csoportokat.

A szorongás gyakorlati szinten tehát egy jelzés, hogy veszély leselkedik rám, nem vagyok biztonságban. A szorongás, illetve az annak következtében kialakulható testi tünetek, kogníciók, érzelmek vagy viselkedés valójában a normál variánsba illő megnyilvánulások túlzott, torzított fokának tekinthető az evolúciós pszichológia szerint. Hiszen ha reagálok a veszélyre, azzal az életemet, pozíciómat, jövőbeli lehetőségeimet mentem meg. De – mint fentebb jeleztük – ha mindenben veszélyeset látok, ha mindenhol veszélyt szimatolok, az egyébként fontos funkciót betöltő szorongásom ellenem fordul, élhetetlenné teszi az életemet, rengeteg energiát vesz el tőlem. Hogy valaki miért ítél meg egy helyzetet veszélyesnek – azaz hova helyezi az optimális veszélyészlelési küszöböt –, a gyakorlatban két tényező határozza meg: milyen magas valószínűséggel gondolom veszélyesnek az adott szituációt, valamint a rendelkezésre álló erőforrásaimat (pl. saját magam fizikális, egészségügyi, stb. állapotát) milyennek ítélem meg a veszéllyel szemben. Már csak ezért is javasolják az evolúciós kutatók – akiket gyakran ér az a vád, hogy spekulatív megállapításaiknak vajmi kevés praktikus hasznuk van – a kognitív terápiákat a szorongásos zavarok kezelésére a farmakoterápiák mellett. Előbbiek ugyanis pont azokkal az ítéletekkel, kognitív struktúrákkal dolgoznak, amelyekből kiindulva a személy magas valószínűséggel veszélyesnek értékel egy helyzetet. A szorongás (és a depresszió) klinikailag kóros szintjének megállapításához leggyakrabban szintén a kognitív iskola nagyjai (pl. Beck, Salkovskis) által kidolgozott kérdőívek adnak választ[4].

A szorongás nem véletlenül nem tűnt el az evolúció során, hiszen mind az egyén, mind pedig a csoport szintjén jelentős előnyökkel jár. Bármennyire is szenvedéssel teli a szorongás állapota, az evolúciós megközelítés szellemében nem tűnik meglepőnek a kanadai szerzők[5] által hivatkozott statisztikai tény, miszerint a hosszú távú életben maradás valószínűsége alacsonyabb a szorongás kisebb fokát mutató emberek körében, mint azoknál, akik közepesen szoronganak.

Felhasznált irodalom

[1] Kessler, Rc, Berglund P, Demler O, et al. Lifetime prevalence and age-of-onset distributions’ of DSM-IV disorders in the national comorbidity survey replication. Archives of General Psychiatry, 2005; 62(6): 593-602.

[2] Bateson, M., Brilot, B. & Nettle, D. Anxiety: An evolutionary approach. Canadian Journal of Psychiatry, 2011; 56(12): 707-715.

[3] Price, J. S. Evolutionary aspects of anxiety disorders. Dialogues in Clinical Neuroscience, 2003; 5(3): 223-236.

[4] A magyar klinikumban az alábbi szorongás kérdőívek, becslőskálák gyakorta használatosak: Beck Szorongás Leltár (BSZL), Hamilton Szorongás Skála (HAM-D), Spielberger-féle Állapot és Vonás Szorongás Kérdőív (STAI), Egészség Szorongás Kérdőív (SHAI), Szociális Kogníció Kérdőív (SCQ).

[5] Bateson, M., Brilot, B. & Nettle, D. Anxiety: An evolutionary approach. Canadian Journal of Psychiatry, 2011; 56(12), 707-715.